A SZEKE Klub szervezői és alapítói is kivették részüket a március 15-i városi ünnepségekből. Ahogy a szentendre.hu oldal írja: “Ünnepi köszöntőt dr. Török Balázs a város alpolgármester mondott. Beszédében a márciusi ifjakra emlékezett, az ő lelkesedésüket és elkötelezett hazaszeretetüket állítva mindenki elé példaként. „…az a fajta végtelen és lángoló hazaszeretet, amit Petőfi és nemzedéke képviselt, az valóban példa számukra. A haza iránti lelkesedés és elköteleződés, amit márciusi ifjakként ők képviseltek, valóban elgondolkodtat, és tettre ösztönöz. Nekünk ma nem kell forradalmat csinálni, nem kell puskát ragadni, de én azt vallom, hogy az igazi márciusi ifjak példáját igenis követnünk kell!” – mondta az alpolgármester.
Kreisz Bence, a Ferences Gimnázium egykori diákja szavalta el Petőfi Sándor A Márciusi ifjak című versét, amelyből a szervezők az ünnep mottóját is kölcsönözték. A márciusi ifjakat idézte a Ferences Gimnázium diákjainak „The Ones Who Love” elnevezésű zenekara, akik a Nemzeti Dal megzenésített változatát adták elő különleges hangszerelésben. A fiatalok után dr. Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Történeti Intézet igazgatója, városunk díszpolgára mondott ünnepi beszédet, történészként elemezve a forradalomhoz vezető utat, és az akkori események tanulságait.”
Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!
Mikor 1789. július 14-én a hírvivő meghozta a hírt a francia királynak a Bastille ostromáról, XVI. Lajos így kiáltott fel: „C’est un révolte!”, magyarul: „Ez lázadás!” Mire a hírvivő: „Non Sire, c’est une révolution”, vagyis magyarul: „Nem, Felség, ez forradalom!”. A történészek szerint ebben a pillanatban született meg a „revolúció” szó új értelme: a korábbiakban „fordulatnak”, „fordulat utáni visszatérésnek” értelmezték, mostantól elsöprő erejű, mindent felforgató változást értettek rajta. Petőfi jól ismert hasonlatával: amikor „föltámad a tenger” és elsöpör minden régit „rémisztő erejével”. Az én nemzedékemet a hivatalosság (az iskola, az állami propaganda) a forradalmak (különösen a francia és a szovjet októberi forradalom) ájult tiszteletére nevelte. A forradalom és forradalmár szavakhoz csak pozitív tartalmakat társított, a velük járó tömény erőszakról vagy hallgatott, vagy erkölcsinek szükségesnek mutatta be. Bevallom önöknek, öregedvén és némileg jobban ismerve a forradalmak történetét – azt, hogy a legtöbb esetben miképpen őrültek meg a vezérei, váltak gyilkos fenevadakká, és hogy milyen életveszélyes mintákat hagytak az utókorra – ma már nehezen tudom rokonszenvvel nézni ezeket a „sorsfordító” eseményeket. Kérem, nézzék el nekem azt a tiszteletlenséget, hogy ma e kicsit szkeptikus vagy annak látszó szemüvegen át vegyem szemügyre a mi egyik szent forradalmunkat. Négy kérdésre keresem a választ: 1. Elkerülhető lett volna-e a forradalom? 2. El tudta-e kerülni ez a forradalom a forradalmak örök csapdáit? 3. Milyen következményekkel járt a bukás? 4. Mit kezdhetünk a forradalom örökségével ma, kivált annak fényében, hogy idén emlékezünk a kiegyezés 150. évfordulójára, arra az eseményre, amely a hagyományos megközelítés szerint részben teljesítette ’48-49 célkitűzéseit?
Egy másik következmény: a lelki torzulás. Egy 14. századi muszlim filozófus, Ibn Haldun írja: „Minden olyan népnek, amely nem ura a maga ügyeinek, hanem igazságtalanság és elnyomás alatt él, torzulnak a szokásai: félnek attól, hogy erőszak éri őket, ha nyíltan kimondják azt, ami a szívükben van. Így végül olyan viselkedésmódra kényszerülnek, amelyben lelkük nem tud kiteljesedni és nem tud kiterjedni a lelkük emberi minősége által lehetővé tett határokig.” Pontosan ezt történt a magyarokkal a Bach-korszakban, aztán részben a Monarchia idején is, főleg pedig a rövid 20. század nagy részében. Hol a Habsburgokra, hol a németekre, hol a szovjetekre és lakájaikra sandítva kellett (volna) nagy nemzeti ügyeinkről, sorskérdéseinkről beszélni, vagy az önérzetünk számára fontos dolgokat nyíltan képviselni. Ezért hallgatásra, jobb esetben a sorok közötti olvasásra vagy képes beszédre kényszerültünk, úgy, mint Kozma Andor híres versének, a Karthágói harangoknak a hőse, Bocsor István tanár úr, aki „tavaly Debrecenben még Enyéng követje/Alig egy fél éve még tömlöcre vetve/Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,/Ismét katedráján a hatalmas elme./Tilalmas részére a honi történet,/Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.” Ezért aztán a pápai kollégium diákjai vele sírnak, amikor kimondja: „Karthágó elesett”, mert mind pontosan tudja, hogy a forradalom leverésére gondol és emlékezik. Vagy egy másik, a tudathasadást még jobban szemléltető eset: Kossuth temetése. A forradalom vezére 1894. március 20-án este hunyt el Turinban 45 évi száműzetés után. A nemzet gyászba borult, hivatalos temetést követelt, de a magyar állam a király tiltása miatt elzárkózott, még a részvétét sem nyilvánította ki; a nemzet halottját végül több tízezer ember jelenlétében Budapest temettette el, ám a főpolgármester nem mert elmenni, a közintézményeket, az állami alkalmazottakat és a tanuló ifjúságot pedig eltiltották a részvételtől. Jókai Mór pedig gyászbeszédében a dualizmust dicsőítette, mint amelyben megvalósultak Kossuth eszméi. Lehet, hogy igaza volt, de attól a helyzet még rémes és abszurd.
1848–49 bukásának egyik további, igen káros hatása, hogy végzetesen megerősítette a magyar lélek finitista és fatalista hajlamát, és csökkentette cselekvésre való hajlandóságát. Amikor a reformkorban a magyar értelmiség (Kölcsey, Vörösmarty, Kazinczy stb.) megalapozzák a modern magyar nemzettudatot, abban bő teret adnak a bűnnek, bűntudatnak, bűnhődésnek és az áldozatnak. Ők fedezik fel a 16. századi Zrínyi Miklóst (aztán dédunokáját, a költőt is), aki 1566-ban a Krisztusi példát követve hozta meg életáldozatát a magyarokért és a kereszténységért. Ezek után nem lehet véletlen, hogy Lázár Vilmos, az egyik aradi vértanú éppen így értelmezte küldetését: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” Itt vélem én felfedezni annak a kisebbrendűségi érzésnek a gyökereit, amely a mai napig kísér bennünket, s amelyet így lehet röviden összefoglalni: mi egész történelmünkben áldozatot hoztunk, védtük magunkat és másokat, de mindig cserbenhagytak bennünket. Ez részben igaz, de azért veszélyes gondolat, mert lebeszél a küzdésről, arról, hogy tegyünk önmagunkért. Egyik legkeservesebb tapasztalom, hogy mennyiszer találkozom ma is ezzel a defetista, felelősségáthárító és cselekvésképtelenné tévő mentalitással honfitársaim körében. És ilyenkor kétszeresen fáj arra gondolnom, hogy mennyire másként alakulhatott volna a magyar történelem, ha a ’48-49-es kísérlet sikerrel jár, ha a modern magyar nemzet nem kudarcban, hanem átütő sikerben fogant volna.
Ez az „okos egoizmus”, az elkötelezett hazafiság azonban nem jelenti azt, hogy a ’48-at irányító, elképesztően fiatal politikus és értelmiségi gárda ne rendelkezett volna széles, európai látókörrel. Mert a mindenkori helyzet és mozgástér helyes felmérése csak ilyen látókörrel lehetséges. De még ennél is fontosabb, hogy bizonyították: a kellő műveltséggel és kitekintéssel rendelkező magyar társadalom képes és kész saját sorsának irányítására. Nagyon szeretném, ha a mai magyarok többsége végre felnőne hozzájuk, s az ő példájukat követve búcsút intene az önsajnálat és az örökös panaszkodás rémisztő szokásának. Hogy végre átérezné, hogy a tégy magadért, az Isten is megsegít ’48-asok által is képviselt elvénél jobb útmutató nincs az ember, a család és a haza megmaradásához, egy élhető, kedélyes ország megteremtéséhez, amelyben az a jó magyar hazafi, aki a legjobb minőségben végzi el a Teremtőtől rámért feladatát. Ezt tartom én ’48 legfontosabb örökségének.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim, Szentendrei polgárok, kedves gyerekek!
Minden évben tiszta szívvel és örömmel jövök nemzetünk, történelmünk dicső napját, március 15-ét ünnepelni. Minden évben tiszta szívvel és örömmel hallom és tartom magaménak a márciusi ifjak lelkesedését és hitvallását, szabadságvágyát és tenni akarását, a nagy közös ügyért való elkötelezettséget.
A lángoló lelkű Petőfi Sándor, aki talpra szólította a magyart és ezzel mindörökre beleírta magát a történelmünkbe, az imént hallott Márciusi ifjak című versében megfogalmazta kik is voltak ők, mit tettek a hazáért. S megfogalmazta azt a szent pillanatot is, amely eggyé kovácsolta a széthúzásra, perlekedésre egyébként olykor hajlamos nemzetet:
„Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem “lelkesűlés”, A szó “szabadság” vala.”
Valóban ez a pillanat volt az, ami oly ritka az emberiség történetében, az a szikra, sőt villám, ami megnyitott valamit, és egységes lángra lobbantotta a nemzetet. Szemere Bertalan beszédében így fogalmazott 1848 márciusában:
„Vannak idők, midőn a népek lelke, mint a mennynek kapuja megnyilatkozik, és benne a szabadság érzete csudamódon revelálja magát, mint egykor az isteni vallás magát a megváltóban revelálta. Az ilyen időket én az emberiség történeteiben szent pillanatoknak tekintem.” – mondta a 48-as miniszter.
Vajon mi kellett akkor és ahhoz, hogy a szent pillanat eljöjjön? Történészek sora elemzi a történteket, évről-évre felidézzük az eseményeket, az Európán végigvonuló forradalmi hullámot és a budapesti március 15-éhez vezető okokat. Én úgy érzem, hogy a szent pillanat mögött Petőfi szavaival még egyszer:
Az érzelem “lelkesűlés”, A szó “szabadság” vala.” –
azaz a szabadság iránti mérhetetlen lelkesedés, amely a márciusi ifjakban testesült meg. Akkor és ott ők voltak a szikra, ők voltak a forradalom mögött az ész és az erő, ők voltak a legelsők, akik tenni mertek a honért.
Néha elgondolkodom, hogy valóban milyen lehetett. Hogy én mit tettem volna, ha ott vagyok. Hogy valóban milyen felemelő érzés lehet egyszerre csak történelmet írni, megérezni azt a küldetést, és részt venni abban a munkában, amely átírja a történelmet. Mindezt egyszerre lélegezve a velem együtt érzőkkel és együtt gondolkodókkal. Mert ott és akkor mindenki egyszerre lélegzett és együtt gondolkodott. Emelt fővel küzdöttek, nem dicsőségét, nem bérért, hanem egy nagy közös eszméért. És közösen vállalták a harcot, a következményeket, akár a bukást is elkötelezve magukat amellett, hogy ha „újra tenni kell majd, akkor újra ott lesznek”, mert – ..és talán a legfontosabb mondanivaló:
„Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! „
Tudunk-e mi ma ilyen nemesen nagyok és önzetlenek lenni? Tudunk-e mi ma akár sokkal idősebben ilyen bölcsek lenni?
Egy mostanában középiskolába felvételiző diáktól hallottam, hogy azt a kérdést kapta, a magyar történelem nagyjai közül kit állítana ma a diáktársai elé példaképnek? A kisdiák Petőfit említette, talán azért, mert március 15-e éppen aktuális, vagy, mert most tanultak róla. Én azt szeretném hinni, és bízom abban, hogy azért, mert az a fajta végtelen és lángoló hazaszeretet, amit Petőfi és nemzedéke képviselt, az valóban példa számukra. Az a haza iránti lelkesedés és elköteleződés, amit márciusi ifjakként ők képviseltek az valóban elgondolkodtat, és tettre ösztönöz. Nekünk ma nem kell forradalmat csinálni, nem kell puskát ragadni, de én azt vallom, hogy az igazi márciusi ifjak példáját igenis követnünk kell! Csak még egyszer hadd idézzem meg az előbbi verset:
„Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját”.
Én azt szeretném, ha a ma ifjúsága, a ma embere ezt vallaná a magáénak. Ne beszéljünk, hanem tegyünk a honért, emeljük a fel a cselekvés zászlaját! A magunk eszközeivel, a ma lehetőségeit megragadva, együtt, összefogva, közösen építkezve, és – ahogy a forradalmárok anno – együtt lélegezve, együtt gondolkozva. Fiatalok és nem annyira fiatalok is.
Tisztelt Ünneplők!
A korábban már idézett Szemere Bertalan beszédének egy gondolatával zárnám köszöntőmet: „Azon fátum, mely Európa népeit megragadta, rendelkezett velünk is, a haza szívéből a pártok eltűntek e pillanatban, előlépett a haza szent és a korona ősi képe, s e kettő körül, mint oltár körül gyülekezett össze az imádó hazafiak serege.” –
Ritka a magyar történelemben az ilyen pillanat, március 15-e az volt. Tisztelegjünk a márciusi ifjak előtt, tisztelegjünk a példa előtt, amelyet ők állítottak nekünk. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!