Március 15. Szentendrén

A SZEKE Klub szervezői és alapítói is kivették részüket a március 15-i városi ünnepségekből. Ahogy a szentendre.hu oldal írja: “Ünnepi köszöntőt dr. Török Balázs a város alpolgármester mondott. Beszédében a márciusi ifjakra emlékezett, az ő lelkesedésüket és elkötelezett hazaszeretetüket állítva mindenki elé példaként. „…az a fajta végtelen és lángoló hazaszeretet, amit Petőfi és nemzedéke képviselt, az valóban példa számukra. A haza iránti lelkesedés és elköteleződés, amit márciusi ifjakként ők képviseltek, valóban elgondolkodtat, és tettre ösztönöz. Nekünk ma nem kell forradalmat csinálni, nem kell puskát ragadni, de én azt vallom, hogy az igazi márciusi ifjak példáját igenis követnünk kell!” – mondta az alpolgármester.

Kreisz Bence, a Ferences Gimnázium egykori diákja szavalta el Petőfi Sándor A Márciusi ifjak című versét, amelyből a szervezők az ünnep mottóját is kölcsönözték. A márciusi ifjakat idézte a Ferences Gimnázium diákjainak „The Ones Who Love” elnevezésű zenekara, akik a Nemzeti Dal megzenésített változatát adták elő különleges hangszerelésben. A fiatalok után dr. Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Történeti Intézet igazgatója, városunk díszpolgára mondott ünnepi beszédet, történészként elemezve a forradalomhoz vezető utat, és az akkori események tanulságait.”

Dr. Fodor Pál ünnepi beszéde

Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!

Mikor 1789. július 14-én a hírvivő meghozta a hírt a francia királynak a Bastille ostromáról, XVI. Lajos így kiáltott fel: „C’est un révolte!”, magyarul: „Ez lázadás!” Mire a hírvivő: „Non Sire, c’est une révolution”, vagyis magyarul: „Nem, Felség, ez forradalom!”. A történészek szerint ebben a pillanatban született meg a „revolúció” szó új értelme: a korábbiakban „fordulatnak”, „fordulat utáni visszatérésnek” értelmezték, mostantól elsöprő erejű, mindent felforgató változást értettek rajta. Petőfi jól ismert hasonlatával: amikor „föltámad a tenger” és elsöpör minden régit „rémisztő erejével”. Az én nemzedékemet a hivatalosság (az iskola, az állami propaganda) a forradalmak (különösen a francia és a szovjet októberi forradalom) ájult tiszteletére nevelte. A forradalom és forradalmár szavakhoz csak pozitív tartalmakat társított, a velük járó tömény erőszakról vagy hallgatott, vagy erkölcsinek szükségesnek mutatta be. Bevallom önöknek, öregedvén és némileg jobban ismerve a forradalmak történetét – azt, hogy a legtöbb esetben miképpen őrültek meg a vezérei, váltak gyilkos fenevadakká, és hogy milyen életveszélyes mintákat hagytak az utókorra – ma már nehezen tudom rokonszenvvel nézni ezeket a „sorsfordító” eseményeket. Kérem, nézzék el nekem azt a tiszteletlenséget, hogy ma e kicsit szkeptikus vagy annak látszó szemüvegen át vegyem szemügyre a mi egyik szent forradalmunkat. Négy kérdésre keresem a választ: 1. Elkerülhető lett volna-e a forradalom? 2. El tudta-e kerülni ez a forradalom a forradalmak örök csapdáit? 3. Milyen következményekkel járt a bukás? 4. Mit kezdhetünk a forradalom örökségével ma, kivált annak fényében, hogy idén emlékezünk a kiegyezés 150. évfordulójára, arra az eseményre, amely a hagyományos megközelítés szerint részben teljesítette ’48-49 célkitűzéseit?

1. Az első kérdést vizsgálva mindenekelőtt a következőket érdemes szem előtt tartani. Magyarország a szatmári béke (1711) óta „kiegyezés”-ben élt a Habsburg-házzal, de a 19. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy ez a rendszer akadályozza az ország felzárkózását Európához. Magyarhonnak saját ipara szinte nem volt, a nép többsége mezőgazdaságból élt. Hiányzott a földtulajdon szabadsága, a tőke és a hitel; politikai jogokkal csak a 700 000 nemes rendelkezett. A francia forradalomtól és a napóleoni háborúktól megrettent Habsburg-kormányzat egyre merevebbé vált: miközben folytatta az államigazgatás korszerűsítését, konokul elzárkózott mindenféle társadalmi modernizációtól; a politikai mozgalmakat, sőt egy időre a magyar parlament üléseit is betiltotta (1812–1825), gazdaságpolitikájával pedig kifejezetten gátolta a magyar ipar fejlődését. Ilyen helyzetben léptek színre azok a magyar erők, amelyek elodázhatatlannak tartották a megújulást: a tulajdon és az egyén szabadsága, a kapitalista gazdaság, a hatalommegosztás és a polgári alkotmányos államrend megteremtését. E korszak kiemelkedő személyisége Gróf Széchenyi István (1791–1860), aki az első átfogó reformprogrammal állt elő („Hitel”, majd később az ezt kiegészítő „Világ” és „Stádium” c. munkáiban). Mikor az 1830-as években a liberális nemesség már a jobbágyokra is ki akarta terjeszteni a polgári jogokat, és beemelve őket a magyar nemzetbe, a nemzeti önrendelkezés elvét kezdte hangoztatni, a birodalom felbomlásától rettegő Habsburgok erőszakkal léptek fel. A reformerők néhány hangadóját, köztük az egyre népszerűbb Kossuth Lajost (1802–1894), elfogták és börtönbe zárták. A „haza és haladás” (Kölcsey) hívei között is komoly ellentétek feszültek, de abban minden irányzat egyetértett, hogy az átalakulást csak törvényes eszközökkel szabad véghezvinni. A magyar reformmozgalom valószínűleg soha nem torkollik forradalomba, ha 1848 elején nem söpör végig forradalmi hullám Európán, ha nem bomlik fel a Szent Szövetség, s ha a Habsburg-ház uralma meg nem rendül szinte egyik pillanatról a másikra. Az első kérdésre tehát a válaszom: a magyar politikai osztály csak élt az alkalommal, és ezzel nem élnie olyan bűn lett volna, amit később soha nem bocsátott volna meg magának.
2. (A csapdákról.) Az átalakulás vezetői Pozsonyban-Bécsben és Pest-Budán pár nap és pár hónap leforgása alatt véghezvitték mindazt, amiért évtizedek óta hiába küzdöttek. És ami a második kérdés szempontjából a leglényegesebb: mindezt törvényes eszközökkel, és – mint a márciusi ifjak később büszkén emelték ki – „polgárvér” kiontása, vagyis erőszak nélkül. A forradalom vezérfonala a törvényesség volt, s ebben a szellemben folyt mindvégig, akkor is, amikor a vívmányok védelmében már önvédelmi harcra kényszerítették az országot. Az áprilisi törvényekkel megteremtették a polgári Magyarország alapjait: bevezették a törvény előtti egyenlőséget és a többi polgári szabadságjogot, eltörölték a feudális szolgáltatásokat, a parasztokat az általuk művelt föld tulajdonosává tették és személyi alávetettségüket megszüntették, és kimondották a felekezetek egyenjogúságát. Az államot parlamentáris monarchiává alakították át, Erdély és a határőrvidék visszacsatolásával helyreállították az ország integritását. Európában is páratlanul demokratikus választójogot léptettek életbe. A Habsburg-birodalomtól nem szakadtak el, de annak keretei között a legszélesebb önrendelkezést vívták ki. A szabadságharc végén elismerték a magyarországi nemzetiségek kollektív jogait, a nemzeti nyelvek használatát az államigazgatás közép- és alsó szintjein és az igazságszolgáltatásban. A második kérdésre adandó válasz tehát csakis az igen lehet: igen, a magyar forradalom elkerülte a nagy forradalmak csapdáit. Azoktól eltérően mindvégig törvényes és morális alapozású, páratlan tisztaságú volt (mint az ’56-os forradalom), erőszakhoz csak önmaga és az elért eredmények védelmében folyamodott, amit a Szentírásból és Arisztotelészből kiindulva az európai gondolkodás mindig is a legitim háború egyik formájának tartott. Nem véletlen, hogy sokáig nem március 15., hanem április 11. volt a forradalom emléknapja.
3. (A következményekről.) A harmadik kérdés körüljárása nagyon nehéz lelki feladat. Jól ismert a magyar mondás: „több is veszett Mohácsnál”. Végiggondolva az azóta eltelt 168 évet, afelé hajlok, hogy 1849-ben is mohácsi méretű katasztrófát szenvedett el a magyarság. A győztes Habsburgok már a kapituláció előtt megkezdték a tömeges megtorlást. Az osztrák főparancsnok kiáltványban tudatta, hogy mindenki, aki a magyar kormánnyal és hadsereggel kapcsolatban állt, büntetésre számíthat. Seregei településeket fosztottak ki és gyújtottak fel, vagy nehéz sarcot vetettek ki a lakosságra. 1849. október 6-án Pesten kivégezték ki Batthyány Lajos miniszterelnököt, Aradon pedig a magyar honvédsereg tizenhárom tábornokát. A következő két hétben a kormány több tagját fosztották meg életétől. 1850 tavaszáig összesen kb. 110 halálos ítéletet hajtottak végre, s százasával zárták börtönbe a szabadságharc résztvevőit. Több tízezer magyar közkatonát a császári hadseregbe soroztak be, akik aztán hét évig kényszerültek idegen országokban szolgálni. A szabadságharc vezető elitjének jelentős része a bukás után külföldi emigrációba vonult. Többségük Európában telepedett le, de számos menekülőt fogadott be az Oszmán Birodalom is, ahol aztán egy részük később komoly szerepet játszott a török modernizációban (az első török költőnő is egy magyar emigráns leánya volt!). A menekülők jelentős része előbb-utóbb hazatért, de visszailleszkedésük nem járt mindig sikerrel. Itt alapozódik meg az a gyászos hagyomány, amelytől a mai napig szenvedünk: a magyarság egy tehetséges, sokra hivatott, mozgékony rétege egy-egy nagy kataklizma után felkerekedik, és másutt keresi a boldogulását (mint 45, 56 után és azóta is). A forradalom sikertelenségének számos további, máig ható következménye közül idő hiányában csak néhány olyat emelek még ki, amelyre kevesen gondolnak, vagy amelyet én személy szerint rendkívül fontosnak tartok. Az elsőre jó példa: a jobbágyfelszabadítás és következményei. Rövidre fogva: egy nem önálló országban, ahol az állam a nagybirtok korábbi védelmét elvesztő, a szabad piacra kilökött, de tőkével nem rendelkező parasztságnak nem nyújt védelmet, csak az lehet az eredmény, ami a század végére bekövetkezett: tömeges elszegényedés és tömeges kivándorlás. A rosszul végrehajtott jobbágyfelszabadítás és a volt tulajdonosok, a köznemesség elkésett és végeredményben sikertelen kártalanítása a tömeges középosztályosodás előtt vágta el a lehetőséget, épp a polgári kor küszöbén. Ennek következményeit a mai napig nem heverte ki a magyar társadalom.

Egy másik következmény: a lelki torzulás. Egy 14. századi muszlim filozófus, Ibn Haldun írja: „Minden olyan népnek, amely nem ura a maga ügyeinek, hanem igazságtalanság és elnyomás alatt él, torzulnak a szokásai: félnek attól, hogy erőszak éri őket, ha nyíltan kimondják azt, ami a szívükben van. Így végül olyan viselkedésmódra kényszerülnek, amelyben lelkük nem tud kiteljesedni és nem tud kiterjedni a lelkük emberi minősége által lehetővé tett határokig.” Pontosan ezt történt a magyarokkal a Bach-korszakban, aztán részben a Monarchia idején is, főleg pedig a rövid 20. század nagy részében. Hol a Habsburgokra, hol a németekre, hol a szovjetekre és lakájaikra sandítva kellett (volna) nagy nemzeti ügyeinkről, sorskérdéseinkről beszélni, vagy az önérzetünk számára fontos dolgokat nyíltan képviselni. Ezért hallgatásra, jobb esetben a sorok közötti olvasásra vagy képes beszédre kényszerültünk, úgy, mint Kozma Andor híres versének, a Karthágói harangoknak a hőse, Bocsor István tanár úr, aki „tavaly Debrecenben még Enyéng követje/Alig egy fél éve még tömlöcre vetve/Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,/Ismét katedráján a hatalmas elme./Tilalmas részére a honi történet,/Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.” Ezért aztán a pápai kollégium diákjai vele sírnak, amikor kimondja: „Karthágó elesett”, mert mind pontosan tudja, hogy a forradalom leverésére gondol és emlékezik. Vagy egy másik, a tudathasadást még jobban szemléltető eset: Kossuth temetése. A forradalom vezére 1894. március 20-án este hunyt el Turinban 45 évi száműzetés után. A nemzet gyászba borult, hivatalos temetést követelt, de a magyar állam a király tiltása miatt elzárkózott, még a részvétét sem nyilvánította ki; a nemzet halottját végül több tízezer ember jelenlétében Budapest temettette el, ám a főpolgármester nem mert elmenni, a közintézményeket, az állami alkalmazottakat és a tanuló ifjúságot pedig eltiltották a részvételtől. Jókai Mór pedig gyászbeszédében a dualizmust dicsőítette, mint amelyben megvalósultak Kossuth eszméi. Lehet, hogy igaza volt, de attól a helyzet még rémes és abszurd.

1848–49 bukásának egyik további, igen káros hatása, hogy végzetesen megerősítette a magyar lélek finitista és fatalista hajlamát, és csökkentette cselekvésre való hajlandóságát. Amikor a reformkorban a magyar értelmiség (Kölcsey, Vörösmarty, Kazinczy stb.) megalapozzák a modern magyar nemzettudatot, abban bő teret adnak a bűnnek, bűntudatnak, bűnhődésnek és az áldozatnak. Ők fedezik fel a 16. századi Zrínyi Miklóst (aztán dédunokáját, a költőt is), aki 1566-ban a Krisztusi példát követve hozta meg életáldozatát a magyarokért és a kereszténységért. Ezek után nem lehet véletlen, hogy Lázár Vilmos, az egyik aradi vértanú éppen így értelmezte küldetését: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” Itt vélem én felfedezni annak a kisebbrendűségi érzésnek a gyökereit, amely a mai napig kísér bennünket, s amelyet így lehet röviden összefoglalni: mi egész történelmünkben áldozatot hoztunk, védtük magunkat és másokat, de mindig cserbenhagytak bennünket. Ez részben igaz, de azért veszélyes gondolat, mert lebeszél a küzdésről, arról, hogy tegyünk önmagunkért. Egyik legkeservesebb tapasztalom, hogy mennyiszer találkozom ma is ezzel a defetista, felelősségáthárító és cselekvésképtelenné tévő mentalitással honfitársaim körében. És ilyenkor kétszeresen fáj arra gondolnom, hogy mennyire másként alakulhatott volna a magyar történelem, ha a ’48-49-es kísérlet sikerrel jár, ha a modern magyar nemzet nem kudarcban, hanem átütő sikerben fogant volna.

4. És végül a negyedik kérdés: mit kezdjünk tehát a forradalom örökségével? Szerintem akkor járunk el helyesen, ha gondolatainkat és tekintetünket nem az imént érintett fájdalmas következményekre, hanem azok meghaladásának lehetőségeire irányítjuk. Ha azt nézzük, mi volt jó, felemelő és távolra mutató ebben a nagy nekilendülésben. Márpedig ilyen rengeteg van. Csak távirati stílusban néhány:
   a) lehet úgy mélyreható társadalmi változtatásokat véghezvinni, hogy azoknak elvben mindenki nyertese legyen;
   b) lehet úgy társadalmi „felfordulást” végrehajtani, hogy a törvényesség mindenben érvényesüljön;
   c) lehet úgy rendezni a dolgokat, hogy a tér a tehetségeseké legyen, akik a bizalmat érezve csodákra képesek (gondoljanak arra, hogy a 48-asok több mint 300 év önállótlanság után fél év alatt a semmiből jól működő államot és pénzügyet teremtettek meg olyan hadsereget, amellyel két nagyhatalmat is komolyan megszorongattak);
   d) lehet úgy a közt és a közérdeket szolgálni, hogy az ember ne a saját hasznát keresse (nem véletlen, hogy az aradi vértanúk utolsó szavaiban a haza és Isten szolgálata kifejezés fordul elő legtöbbször);
   e) lehet úgy politizálni, hogy a belső „unió”, vagyis a nemzet, a vezetők és a vezetettek egysége a jó szándék, a bizalom és a kölcsönös előnyök alapján létrejöjjön;
   f) lehet úgy politizálni, hogy a „külső unió”, vagyis a különélő nemzetrészek ismét egymásra találjanak; és végül
   g) lehet úgy jó (sőt akár a legkiválóbb) európainak lenni, hogy a nemzet, pontosan felmérve és követve érdekeit, okosan viselkedik egoistán. Jókai Mór a bukás után pár évvel írt, Török világ Magyarországon című regényében Teleki Mihály 17. századi erdélyi politikus szájába adva szavait fejezte ki csalódottságát Európa ’49-es viselkedésén, és vonta le az ebből következő tanulságot: „Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatunkra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Pártfogónk nincs sem jobbról, sem balról… Nekünk senki sem jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek… Tőlünk nagylelkűséget követel a világ; volt-e valaha nagylelkű mihozzánk, volt-e csak igazságos is? … Velünk bevégezte számadásait a sors és világ; ez ország nem tartozik senkinek többé, csak magának.”

Ez az „okos egoizmus”, az elkötelezett hazafiság azonban nem jelenti azt, hogy a ’48-at irányító, elképesztően fiatal politikus és értelmiségi gárda ne rendelkezett volna széles, európai látókörrel. Mert a mindenkori helyzet és mozgástér helyes felmérése csak ilyen látókörrel lehetséges. De még ennél is fontosabb, hogy bizonyították: a kellő műveltséggel és kitekintéssel rendelkező magyar társadalom képes és kész saját sorsának irányítására. Nagyon szeretném, ha a mai magyarok többsége végre felnőne hozzájuk, s az ő példájukat követve búcsút intene az önsajnálat és az örökös panaszkodás rémisztő szokásának. Hogy végre átérezné, hogy a tégy magadért, az Isten is megsegít ’48-asok által is képviselt elvénél jobb útmutató nincs az ember, a család és a haza megmaradásához, egy élhető, kedélyes ország megteremtéséhez, amelyben az a jó magyar hazafi, aki a legjobb minőségben végzi el a Teremtőtől rámért feladatát. Ezt tartom én ’48 legfontosabb örökségének.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Dr. Török Balázs ünnepi beszéde

Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim, Szentendrei polgárok, kedves gyerekek!

Minden évben tiszta szívvel és örömmel jövök nemzetünk, történelmünk dicső napját, március 15-ét ünnepelni. Minden évben tiszta szívvel és örömmel hallom és tartom magaménak a márciusi ifjak lelkesedését és hitvallását, szabadságvágyát és tenni akarását, a nagy közös ügyért való elkötelezettséget.

A lángoló lelkű Petőfi Sándor, aki talpra szólította a magyart és ezzel mindörökre beleírta magát a történelmünkbe, az imént hallott Márciusi ifjak című versében megfogalmazta kik is voltak ők, mit tettek a hazáért. S megfogalmazta azt a szent pillanatot is, amely eggyé kovácsolta a széthúzásra, perlekedésre egyébként olykor hajlamos nemzetet:

„Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem “lelkesűlés”, A szó “szabadság” vala.”

Valóban ez a pillanat volt az, ami oly ritka az emberiség történetében, az a szikra, sőt villám, ami megnyitott valamit, és egységes lángra lobbantotta a nemzetet. Szemere Bertalan beszédében így fogalmazott 1848 márciusában:

„Vannak idők, midőn a népek lelke, mint a mennynek kapuja megnyilatkozik, és benne a szabadság érzete csudamódon revelálja magát, mint egykor az isteni vallás magát a megváltóban revelálta. Az ilyen időket én az emberiség történeteiben szent pillanatoknak tekintem.” – mondta a 48-as miniszter.

Vajon mi kellett akkor és ahhoz, hogy a szent pillanat eljöjjön? Történészek sora elemzi a történteket, évről-évre felidézzük az eseményeket, az Európán végigvonuló forradalmi hullámot és a budapesti március 15-éhez vezető okokat. Én úgy érzem, hogy a szent pillanat mögött Petőfi szavaival még egyszer:

Az érzelem “lelkesűlés”, A szó “szabadság” vala.”  –

azaz a szabadság iránti mérhetetlen lelkesedés, amely a márciusi ifjakban testesült meg. Akkor és ott ők voltak a szikra, ők voltak a forradalom mögött az ész és az erő, ők voltak a legelsők, akik tenni mertek a honért.

Néha elgondolkodom, hogy valóban milyen lehetett. Hogy én mit tettem volna, ha ott vagyok. Hogy valóban milyen felemelő érzés lehet egyszerre csak történelmet írni, megérezni azt a küldetést, és részt venni abban a munkában, amely átírja a történelmet. Mindezt egyszerre lélegezve a velem együtt érzőkkel és együtt gondolkodókkal. Mert ott és akkor mindenki egyszerre lélegzett és együtt gondolkodott. Emelt fővel küzdöttek, nem dicsőségét, nem bérért, hanem egy nagy közös eszméért. És közösen vállalták a harcot, a következményeket, akár a bukást is elkötelezve magukat amellett, hogy ha „újra tenni kell majd, akkor újra ott lesznek”, mert  – ..és talán a legfontosabb mondanivaló:

„Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! „

Tudunk-e mi ma ilyen nemesen nagyok és önzetlenek lenni? Tudunk-e mi ma akár sokkal idősebben ilyen bölcsek lenni?

Egy mostanában középiskolába felvételiző diáktól hallottam, hogy azt a kérdést kapta, a magyar történelem nagyjai közül kit állítana ma a diáktársai elé példaképnek? A kisdiák Petőfit említette, talán azért, mert március 15-e éppen aktuális, vagy, mert most tanultak róla. Én azt szeretném hinni, és bízom abban, hogy azért, mert az a fajta végtelen és lángoló hazaszeretet, amit Petőfi és nemzedéke képviselt, az valóban példa számukra. Az a haza iránti lelkesedés és elköteleződés, amit márciusi ifjakként ők képviseltek az valóban elgondolkodtat, és tettre ösztönöz. Nekünk ma nem kell forradalmat csinálni, nem kell puskát ragadni, de én azt vallom, hogy az igazi márciusi ifjak példáját igenis követnünk kell! Csak még egyszer hadd idézzem meg az előbbi verset:

„Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját”.

Én azt szeretném, ha a ma ifjúsága, a ma embere ezt vallaná a magáénak. Ne beszéljünk, hanem tegyünk a honért, emeljük a fel a cselekvés zászlaját! A magunk eszközeivel, a ma lehetőségeit megragadva, együtt, összefogva, közösen építkezve, és – ahogy a forradalmárok anno – együtt lélegezve, együtt gondolkozva. Fiatalok és nem annyira fiatalok is.

Tisztelt Ünneplők!

A korábban már idézett Szemere Bertalan beszédének egy gondolatával zárnám köszöntőmet: „Azon fátum, mely Európa népeit megragadta, rendelkezett velünk is, a haza szívéből a pártok eltűntek e pillanatban, előlépett a haza szent és a korona ősi képe, s e kettő körül, mint oltár körül gyülekezett össze az imádó hazafiak serege.”  –

Ritka a magyar történelemben az ilyen pillanat, március 15-e az volt. Tisztelegjünk a márciusi ifjak előtt, tisztelegjünk a példa előtt, amelyet ők állítottak nekünk. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!